A magyar nemzet története sikertörténet. Sikertörténet a tekintetben, hogy bő ezerszáz esztendeje képes fennmaradni (a vele nem különösebben barátságos szláv és germán népek gyűrűjében) abban a Kárpát-medencében, ahol előtte népek sora volt képtelen megvetni a lábát, hogy napjainkra nevükkel már csak a történelemkönyvek lapjain találkozzunk. Mindez idő alatt a magyarság túlélte a tatárjárást, a másfél évszázados török uralmat, a Habsburgok centralizáló törekvéseit, valamint két vesztes világháborút, melyek közül előbbit a trianoni országcsonkítás, utóbbit pedig a szovjet megszállás követett.
Ezeket a tényeket érdemes figyelembe vennünk, amikor a mai napon megemlékezünk a trianoni békeszerződés századik évfordulójáról. Az 1920. június 4-én, a versailles-i Nagy-Trianon-palotában aláírt békediktátum minden kétséget kizáróan történelmünk egyik sarokpontja. A kiváló historikus, Hatos Pál meglátása szerint a modern Magyarország történelme 1918. október 31-én kezdődött, a régi Magyarország összeomlásával, és az őszirózsás forradalom kirobbanásával. Minden, ami előtte volt, mára múlttá lett, minden, ami utána következett, az kulturális választásainkban, vagy éppen politikai vitáinkban napjainkig velünk él. Hatos megfogalmazása rendkívül találó, már csak annak fényében is, ha végig tekintünk az 1918. október 31-ét követően lezajlott események mai emlékezetén: Károlyi-rezsim, bolsevista Tanácsköztársaság, Horthy Miklós bevonulása Budapestre, majd mindezek kicsúcsosodása XIV. Lajos francia király kastélyának Cotelle-csarnokában.
Az elmúlt évszázad során Trianon kérdésköre a magyar politikai- és közgondolkodás érdeklődésének homlokterében állt. A békediktátum problematikájára megfogalmazódott elképzelések tárháza igen széles skálán mozgott: a teljesség igénye nélkül a hangos revizionizmustól kezdve, a "kultúrfölény" ideáján át, egészen az elhallgatásig. Mindenki valamilyen módon viszonyult, és viszonyul Trianonhoz, a családi hátterétől, társadalmi helyzetétől, esetleg a politikai/világnézeti beállítódásától függően.
Trianon mindaddig bizonyosan velünk lesz, amíg a Kárpát-medencében a határainkon túli magyar kisebbségek fennmaradnak, a trianoni Magyarországon pedig köztünk élnek azok leszármazottai, akik 1918-1920 óta a történelmi államkeret utódállami fennhatóság alá került részeiből az anyaországba menekültek, vagy költöztek. A határainkon túli, valamint diaszpóra magyarság felé pedig a mindenkori magyar kormányzatnak kötelezettségei vannak, ha másért nem, akkor - fogalmazott egy helyütt Ablonczy Balázs történész - a magyar állam siralmas 20. századi teljesítményének kompenzálásaként mindenképpen.
Sajnálatos módon láthatjuk, hogy Trianon 100. évfordulóján még a két legnagyobb határon túli magyar közösség, az erdélyi, illetve a felvidéki esetében sem beszélhetünk arról, hogy helyzetük akárcsak a nyelvi, vagy kulturális - a területiről nem is beszélve - autonómia terén rendezett lenne. Romániában az utóbbi időkben a legfelsőbb szinten, Klaus Iohannis államfő vette elő a "magyarkártyát", noha a 2014-es beiktatásakor még számos helyen arról lehetett olvasni, hogy a magyar kisebbség számára kedvező lehet, ha egy erdélyi szász "kisebbségit" választanak köztársasági elnökké. (Holott az egykori nagyszebeni polgármester kapcsán már 6 évvel ezelőtt arra figyelmeztetett a város korábbi főépítésze, Guttmann Szabolcs, hogy Iohannis még polgármesterként is képtelen volt gesztusokat tenni a magyarok felé.) A román politikusnál lényegesen emberibb és empatikusabb hangot ütött meg Igor Matovič szlovák miniszterelnök, aki tegnapelőtt arról értekezett, hogy a történelmi Magyarország a szlovák és a magyar nép közös állama volt, és annak felbomlásának centenáriumán - szavai szerint - "a kezemet nyújtom a közös cselekvéshez közös dolgaink megoldása érdekében." Csak remélni tudjuk, hogy e szavakat tettek is követik majd!
S úgyszintén csak remélni lehet, hogy az elmúlt évtized nemzetpolitikai erőfeszítéseit - melyeket illetően nemrégiben a svájci közrádió még amolyan virtuális Nagy-Magyarország megteremtését vizionálta az oktatási intézmények, a média, illetőleg a sportklubok támogatása okán - legalább részben siker koronázza. Hiszen az anyaország cselekvő támogatása, illetve a környező államok partneri hozzáállása elengedhetetlen előfeltételei annak, hogy a száz esztendő múlva is arról beszélhessünk, hogy léteznek még határon túli magyar közösségek, s - Vörösmarty Mihályt idézve - "Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán."
Csák Attila: Trianon 100
